A párkapcsolatok egyik legtöbb kihívást tartogató, mégis gyakran tabuként kezelt területe az, amikor a pár egyik (vagy akár mindkét) tagja nehezen válik le a szüleiről – különösen az édesanyjáról. Ez a leválási nehézség gyakran a háttérben marad, miközben látszólag „csak” arról van szó, hogy az anyós túlságosan beleszól a fiatalok életébe, vagy a meny „nem elég jó” a fiának. De mi is történik valójában, és hogyan hat mindez a párkapcsolatra?
A leválás a szülőkről nem csupán fizikai távolságot jelent – nem elég külön költözni. Az egészséges érzelmi leválás lényege, hogy a felnőtt gyerek képes önálló döntéseket hozni, felelősséget vállalni az életéért, és elsősorban a saját családjához, partneréhez igazodni. Ez azonban sokszor nem történik meg, főleg, ha a szülő – legtöbbször az anya – túlságosan szoros, akár függőségen alapuló kapcsolatot alakított ki gyermekével.
Az érzelmileg le nem vált férfiak esetében gyakori, hogy az édesanya véleménye felülírja a párkapcsolati dinamikát. Nem ritka, hogy a férfi minden fontos döntést az anyjával egyeztet, vagy az anyós rendszeresen kritizálja a meny viselkedését, főzését, gyereknevelési módszereit. A meny így sokszor érzi magát másodrendűnek, alulértékeltnek vagy folyamatosan megmérettetve – ez pedig hosszú távon a párkapcsolat megromlásához vezethet.
Ugyanez igaz fordítva is: ha a nő nem képes leválni a saját szüleiről, gyakran a férfi érzi magát kívülállónak, „gyerekként kezelve”, vagy éppen alárendelt szerepbe kényszerítve a felesége és az anyósa között.
Az anyósok legtöbbször segítő szándékkal lépnek közbe – legalábbis ezt mondják. De a túlzott jelenlét, a kéretlen tanácsok, az összehasonlítások és a szoros kontroll egy olyan pszichológiai kötődést tükröz, amely nem engedi felnőni a gyermekét, és ezáltal nem engedi kiteljesedni az új családot sem.
Oké, de akkor mit kezdjünk ezzel?
Az első lépés mindig az önreflexió. Ismerjük fel, ha nehezen határolódunk el a szüleinktől, ha a partnerünk érzékenyen reagál az anyós jelenlétére, vagy ha mi magunk nem érezzük magunkat a saját életünk irányítójának.
A párkapcsolat egy szövetség. A partnereknek együtt kell meghatározniuk, mennyi beleszólást engednek a szülőknek. Lehet szeretetteljesen, de határozottan kommunikálni: „Köszönjük a tanácsot, de most mi szeretnénk ezt megoldani.”
Egy hosszú távon működő párkapcsolat alapja, hogy a két fél egymást tekinti elsődleges támaszának – nem a szülőket, nem a barátokat. Ha konfliktus van, azt a páron belül kell megoldani, nem harmadik felek bevonásával.
A leválási folyamat mély, gyakran évtizedek óta fennálló mintázatokat érint. Nem szégyen szakember segítségét kérni – egyéni vagy párterápiás folyamat során fel lehet dolgozni a kötődési nehézségeket, és ki lehet alakítani az önálló, egészséges határokat.
A jó kapcsolat nem zárja ki a szülőkkel való jó viszonyt – sőt, ideális esetben kiegészítik egymást. De ahhoz, hogy valódi intimitás és egyenrangúság alakulhasson ki a párkapcsolatban, elengedhetetlen az érzelmi leválás. Nem arról van szó, hogy a szülőt el kell hagyni – hanem arról, hogy a partnerrel közösen egy új családot, új rendszert hozunk létre. Ebben a rendszerben a szülők helye már nem középen, hanem a peremen van – ott, ahol támogatni tudnak, de nem irányítani.
